A jobbágyparasztság a 18. század végén, a francia háborúkkal fellépő mezőgazdasági konjunktúrát kihasználva még hagyományos gazdálkodással, de egyre nagyobb mértékben termelt piacra. A háborús szükséglet elmúltával az ipari forradalom hazánkat is elérő hatása, a nem mezőgazdaságból élő lakosság növekvő aránya továbbra is megkívánta a felesleg megtermelését és értékesítését. E megtorpanásoktól, visszaesésektől sem mentes folyamat során mind több pénz jutott a parasztság kezére, kiváltva erőteljes vagyoni tagozódását, elősegítve kulturális arculatának átalakulását.

A Rábaközben is általános kisalföldi lakóháztípus egyetlen bejárata a kony­hába nyílt. A konyha hátsó részére a nyitott kémény kürtője borult. Előteréből nyílt utca felé a szoba, hátrafelé a kamra. Ahol a lakóház újabb szobával bővült, az első szoba a reprezentációt szolgáló pa­rádés szobává lépett elő.

A kapuvári asztalosműhelyekben ké­szült, festett virágornamentikával dí­szített bútordarabok, a pirossal és ró­zsaszínnel hímzett díszes textíliák a parasztság 19. század folyamán végbe­ment anyagi gyarapodását jelzik. A mezővárosi háztartásokban, a helyi készítésű tárgyak mellett korán feltűntek és általánossá váltak az osztrák és cseh manufaktúrák termékei, a falakat díszítő olajnyomatok, porcelán, keménycserép és üveg dísztárgyak. A ház szobájának szakrális tereként az asztal körüli szentsarok szolgált. Itt volt a helye a Mária-háznak nevezett üvegezett szekrénykének, amelyben öltöztetett Mária-szobrot helyeztek el. A szobor mellett, a családi élet különböző emléktárgyai kaptak helyet.

A konyha közepén, hátsó részével a falhoz építve helyezkedett el a hasáb alakú kenyérsütő kemence. Száját az úgynevezett tévő zárta el. A fanyelű, vasból kovácsolt kuruglával a parazsat húzták ki a felfűtött kemencéből. A kukoricafosztásból készült pemetet a kemence tisztítására, a fa sütőlapátot a kenyér bevetésére használták. A kemence lapos teteje a 19. században még főzésre szolgált. A háromlábú lábas, a keskenyfenekű tűzálló fazék, a vasháromláb, a tűzmacska és a rostély a szabad tűzön való sütés-főzés eszközei voltak. A század második felétől a takaréktűzhelyek is megjelentek a rábaközi konyhákba. A vasplatnin való főzés jellegzetes edényei voltak a széles fenekű fazekak.

A kenyér a parasztság alapvető tápláléka, készítése női munka volt. A dagasztást a teknőlábra helyezett dagasztóteknőben végezték. A tészta kelesztésének eszközei voltak a kovászfa és a sütőabrosz. A kiszakított kenyerek a vászonkendővel, úgynevezett szakajtó­ruhával kibélelt, szalmából font kosárban, a zsomporban keltek tovább.

Sütő, főző és tároló edénnyel a győri, a döri és a csávai (ma Stoob, Ausztria) fazekasok látták el a Rábaköz népét. A faeszközök, a különféle méretű mozsarak a bognárok, faesztergályosok és teknővájó cigányok, míg az üvegedények a bakonyi huták készítményei voltak. A keménycserép tálak, tányérok, a zománcos öntöttvas edények magyar és cseh manufaktúrákból kerültek ki.

A negyedik teremben a környék népi díszítőművészetének legjelentősebb ágaival, a fafaragással, a hímzéssel, valamint a kapuvári népviselettel ismerkedhetünk meg.

A kapuvári a Rábaköz egyik leggazdagabb népviselete volt, virágkorát a 19. és a 20 század fordulóján élte. Előállításában helybeli kisiparosok, takácsok, csizmadiák, szabók, gombkötők, kalaposok működtek közre. A férfiviselet színesebb, a női polgárosultabb volt az átlagosnál.

A kiállított bábuk a vasár­napi nagymise után a temp­lom előtt beszélgető különbö­ző korosztályok képviselőit jelenítik meg. A nők az ün­nepnek megfelelően selyem­ruhát viselnek. A templomi kihirdetésről jövő menyasz­szony a szokáshoz híven egy fokkal ünnepélyesebb bár­sony öltözetet hord, de fején még nincs koszorú, azt csak az esküvőn viselhette. A je­gyespár férfi tagja világos­kék, gazdagon zsinórozott molnárkék posztó csizmanad­rágot és dolmányt visel. A kucsmájára kitűzött golós bokréta és a hímzett jegykendő vőlegény voltát jelzi. A legény bőgatyás viseletben látható.

A 19. és a 20. század fordulójáig a férfi és a női viselet fontos alapanyaga volt a ken­dervászon. A kendert mindegyik család maga termelte meg, amelyből a fonalat asszonyaik fonták. A saját készítésű alapanyagból a különféle minőségű vásznat takáccsal szövették meg. A kendervászon női ingeket és a férfiak rojtos gatyáját fehér és piros hímzés, szálhúzás díszítette.

A 19. század folyamán terjedtek el mind a női, mind pedig a férfi viseletben a gyári alapanyagokból varrt ruhadarabok. Míg az idősebb nemzedék ragaszkodott a hagyományos kendervászonhoz, addig a lányok és menyecskék ünnepi öltözetének részévé vált a bokros ujjú, hímzett, finom gyolcsból szabott ingváll, a fiatal férfiak körében pedig egyre kedveltebb lett a szintén gyolcsból varrt hímzett, bő ujjú kézelős ing. Mindkét nem viseletének jellegzetes darabja volt a selyemből vagy bársonyból varrt díszes mellény a puruc.

Azasszonyok hajukat feltűzve viselték. A kontyot selyemmel bevont főkötő, az úgynevezett kobak fedte. Hétköznapi változata dísztelen volt, ünnepen azonban a gazdagon díszített pillangós ko­bakot viselték. A kobak fölé szo­rítókendőt, arra felső kendőt kö­töttek. A fiatal menyecskék által viselt úgynevezett varrott ken­dőket a 19. században még Kapu­váron hímezték, később a szom­szédos Hövej hímző asszonyai készítették a megrendelők ízlésének megfelelően.

A viselet egyes darabjait már a 19. században paraszti specialisták, varróasszonyok készítették, akik mesterei voltak a rőfös kereskedőktől vásárolt különféle szalagokból, fémrojtokból, gyöngyből és flitterből álló díszítmények kialakításának. Idővel a varrók tovább szakosodtak. A puruc- és kobakvarrók csak a legmunkaigényesebb, legdrágább darabok, a férfi és női mellények, valamint a főkötők készítésével foglalkoztak.

A Sopron megyei Nagy­erdő területén és peremén települt irtásfalvak lakói közül számosan faragó specialisták voltak. Az átla­gosnál ügyesebb parasztfar­agók, ácsok, bognárok keze nyomán vésett, gyakran festett geometrikus díszítmény, indás, tulipános virágornamentika került a szoba mestergerendájára, a kapufélfákra, a malmok kőpadjaira, vagy a gabonatároló ládákra. A petőházi és a vitnyédi temetők szépen faragott, szívalakból kinövő sírkeresztjei helybeli ácsok keze munkáját dicsérik.